KÁCSOR ZSOLT: ÍRÓ A POZSONYIN KÁVÉZNA

A héten elindultam a Szent István körút felől a Szent István park felé a Pozsonyi úton, hogy igyak egy jó erős feketét, s nem is gondoltam, hogy ez mekkora bonyodalmat okoz majd, mert nem tudtam eldönteni, hogy hová üljek be, a körút sarkán a mekdonálcban van ugyan kávé, de az folyton tömve van, aztán jött két cukrászda, be se fértem, aztán elhaladtam három reggeliző hely mellett, ahol adnak ugyan kávét, de még szét akartam nézni, aztán jött a babka, aztán az édes jó Bächer kocsmája, de ott meg nem kávét iszik az ember, beköszöntem a mellette lévő Láng Tékába, és mentem tovább, hopp, rögtön egy új jégkrémes mellette, aztán hopp, egy cukrászdás, hopp, egy kávézó, megint egy fagylaltos, aztán egy jewitalia étterem (magamban zsidolasznak fordítom),  utána egy francia pékség, megint hopp, egy kávézó, te jó ég, eddig tizenhárom hely, ahol ihattam volna egy kávét, és még sehol se tartok, kutyagoltam tovább, még egy fagyizó, aztán a sarki fűszeres, na, ott fordultam sarkon, átmentem a másik oldalra, adta volna magát a Pozsonyi söröző, de ott sem kávét iszik az ember, hanem Darvasival sört iszik, aztán visszafelé menet jött a Dunapark kávéház, de az nekem drága, aztán némi séta után hopp, a mimózacuki, utána a nekem oly kedves pozsonyi kisvendéglő, mellette egy nemzeti színezetű trafik, hopp, egy kávézó, még egy kávézó, még egy cukrászda, egy magyar étterem, egy francia étterem, aztán a kiskakukk, ahol állítólag jó a kávé, de menjünk csak tovább, most már kíváncsi vagyok, hogy a Pozsonyi út ezen rövidke szakaszán hány helyen tudnék itt kávét inni, elérek aztán a bezárt bodegitáig, ott egy ideje már nincsen kávé, összeszámoltam magamban, huszonöt, huszonöt, ez igen, egy röpke séta alatt huszonöt helyen ihattam volna egy kávét, miből élnek meg ezek, pontosabban kikből, úgy látszik, tengernyi sok kávét iszik a magyar, ha a bérleti díjat ez a sok kávézó mind ki tudja fizetni, de én juszt se iszom most, hanem bemegyek a Láng Tékába, ott nincsen ugyan kávé – de kapok két puszit.


 

Kácsor Zsolt

KÁCSOR ZSOLT:  HOL NYARAL AZ ÍRÓ-OLVASÓ?

Micsoda lángész volt, aki föltalálta az e-book olvasót, az ember a Balatonra nyaralni megy, és elvihet magával 823 darab könyvet, amelyből egy hét alatt hármat-négyet-ötöt vélhetően el is olvas, méghozzá csakis élvezetből, ami azt jelenti, hogy kizárólag olyan könyveket tervez elolvasni nyaralása alatt, amelyekről nem kell írnia, amelyek szerzőivel nem kell interjút csinálnia, semmit, semmi, semmit nem kell csinálni velük, csak olvasni, és ez mennyei, nem kötelességből olvasni, hanem szórakozásból, és nem is sznobságból, csak élvezetből, mert valljuk be, az író-olvasó olykor sznobságból is olvas, ami azt jelenti, hogy felkapott szerzők felkapott műveit olvassa, hogy „képben legyen”, hiszen a felkapott művek egyik sajnálatos velejárója, hogy beszélnek róluk, emiatt beszélgetés közben „illik” beszélni róluk, de persze mindig van a társaságban valaki, aki kizárólag nem felkapott szerzők nem felkapott műveiről beszél, mert azt ellenőrzi, hogy mások vajon vannak-e olyan olvasottak a senki által nem ismert művek terén, mint ő, ez bizonyos értelemben persze frusztráltság, rosszabb esetben sértett düh, de visszatérve az író-olvasó nyaralásához, az író-olvasó áldja azt a lángészt, aki föltalálta az e-bookot, így a Balatonnál összesen 823 darab könyv 564 szerzőjének társaságában nyaralhat az ember, plusz egy fő, és ez a fő nem más, mint az író-olvasó 6 éves kislánya, abból a Nagyívű Tervből tehát, miszerint 564 szerző 823 darab műve közül az ember egy hét alatt hármat-négyet-ötöt vélhetően el is olvas, semmi sem valósul meg, az író-olvasó ugyanis napokon át kénytelen ugyanazt a könyvet olvasni, semmi mást, csakis azt az egyet, a balatoni nyaralás kellős közepén ugyanis kiderül, hogy ahová az író-olvasó a 6 éves kislányával elutazott, az nem is a Balaton, de nem ám, hanem: a négyszögletű kerek erdő.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: AZ ÖSVÉNY

A minap találkoztam egy kezdő íróval, aki nem azért kezdő, mert még csak most kezdett írni, hanem azért, mert még csak huszonéves, tíz éve ír novellákat, és író akar lenni, legalábbis ezt mondta, amit nem értettem, hiszen aki tíz éve ír, s közölte már néhány lap, az már író, bármit is súgjon a saját kisebbértékűségi érzése, mindenesetre ő kezdőnek tartja magát, s láttam is a szemében a gyúrható lélekből fakadó, riadt bizonytalanság fényét, író akarok lenni, mondta félénken, mintha attól tartana, hogy kinevetem, pedig ha tudná, hogy mennyit nevetek magamon immár harminc éve, mást se csinálok, csak kinevetem magamat, s csupán abban vagyok biztos az irodalomban, hogy semmiben sem vagyok biztos, néha sikerül egy jó bekezdést megírni, ez minden, de ezt hogyan is magyarázhatnám el neki, éppen neki, aki kezdő író, aki még csak huszonéves, és azt hiszi, hogy ha idősebb lesz, akkor a szorongató bizonytalansága  elmúlik majd, nem, nem, nem fog elmúlni, de ezt nem mondtam meg neki, mert nem szeretek tanácsokat adni senkinek, pláne nem egy huszonéves, kezdő írónak, aki azt meséli, hogy az irodalom számára egy keresztül-kasul bejárható erdő, ahol neki fölfedezetlen területet kellene találnia, szegény fiatalember, nem tudja még, hogy az irodalom nem az erdő, hanem az ösvény, amin, ha már az ő hasonlatánál maradunk, szerintem csak elindulni lehet, megérkezni, szerencsére, soha.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: RAGYOGÁS

A Szent István körúton a híd felé menet egyik délelőtt láttam egy máskor egykedvű arcú írót, akinek most ragyogott a szeme. Furcsa látvány volt, boldognak tűnt, pontosabban nem is boldognak, nem ez a helyes kifejezés, hanem inkább elragadtatott volt, mintha egy másik világ másik körútján lépdelt volna ez az író az Átkelő felé, amitől rejtélyes, de nagyon is érthető oknál fogva sokat remél. 

Meg kellett állnom, úgy néztem kerekre nyílt szemmel, gondolkodtam rajta, hogy mi járhat a fejében.

Vajon mi történhetett vele, ami ennyire elragadta, ami messzire, s bizonyosan fenti irányba kirántotta őt a napi mocsokból, ebből az ordibálós, hisztérikus, neuraszténiás országból, annak is a még ordibálósabb, még hisztérikusabb, még neuraszténiásabb fővárosából, ahol csak begubózva lehet élni már, ahol szemlesütve, oldalazva iramlik a folyton támadástól tartó nép. Kivéve ezt az írót, aki olyan lassú, egyenletes léptekkel haladt előre, mintha láthatatlan, de erős sodrású gondolatpatakban gázolna a torkolat felé. Néztem ezt az írót, és arra jutottam, hogy valószínűleg megtalálta a megoldást arra a szakmai jellegű problémára, amivel napok, hetek, hónapok óta küszködik az íróasztalánál, igen, ez történhetett, ez ragadta magával, ez a nagy találkozás, ami minden írónak megadatik olykor, aki az utcán véletlenül önmagával, vagyis a témájával találkozik össze.


 

 

KÁCSOR ZSOLT: A HAZUG ÍRÓK HETE

Az írók merő udvariasságból azt szokták mondani, hogy az Ünnepi Könyvhét a könyvekről, az olvasókról, az irodalomról szól, de ne higgyük el egy szavukat sem.

Az írók a lelkük mélyén nagyon jól tudják, hogy az Ünnepi Könyvhét nem a könyvekről, nem az olvasókról és nem is az irodalomról szól, hanem róluk, az ő kivételes személyükről, csak ezt persze nem merik nyilvánosan bevallani.

Az írók ugyanis kényszeres és hivatásos hazudozók, akik abból élnek, hogy őszintén, tiszta szívvel és gátlástalanul hazudnak, a tényeket elferdítik, a figurákat meghamisítják, a tájakat újrafestik, a történeteket kiszínezik, a valóságot elkenik, a dialógusokat felhabosítják, az élőket megölik, a halottakat föltámasztják, az anyukájukat letagadják, az apukájukat megírják, és amikor hallgatni kellene, akkor kappanhangon fölolvasnak, amikor üvölteni kellene, akkor meg az íróasztalon szöszmötölnek szótlanul, és még van képük mindezt alkotásnak hívni.

Nagyképűen művészetnek, tudományoskodva literatúrának, pedig ezek a beteges hazudozók nem csinálnak semmi különöset,  mármint azon a pár apróságon kívül, hogy reggel a pályájára helyezik nekünk a Napot, éjjel kissé sárgábbra színezik nekünk a Holdat, hangulatos kabócacsiripelést varázsolnak a kisszobánkba, s amikor nem nézünk oda, óvatosan közelebb hajolnak a papírvilághoz és a szervetlen anyagba némi lelket lehelnek.